Olyan nagy a csend, szinte felemészt... Hallom a szívem lüktetèsèt, érzem a nyomást a mellkasomon. Egyszerűn csak fáj.
Olyan nagyon rég volt, hogy kinyitottam valakinek a szívemet, hogy azt éreztem, bizhatok. Azt jött Ő. Nagy betűvel. A maga furcsa, különleges valójában. Annyira más volt, mint akikkel eddig találkoztam. Senkihez sem volt fogható. Életembe először láttam valakinek a lelkét, mikor a szemébe néztem. Életembe először volt, hogy valaki nem csak nézett, de látott is engem. Sosem éreztem hasonlót. Olyan kozmikus volt. Mintha nekem lett volna megteremtve. Mindene gyönyörű, tiszta, sugárzó, pedig Ő saját magát végtelenül romlottnak látja. Vannak hibái? Kinek nincsenek. Nem tökéletes, oh, de mennyire nem az. De nekem a tökéletlensegeben is tökéletes volt.
Kapcsolódni ilyen formában valakihez leírhatatlan. Sosem tapasztaltam hasonlót. Nem szerelem, de mégis... Befèszkelte magá a bírom alá, belém mèlyesztette a fogát anelkul, hogy észre vettem volna.
És most elment. Elvitt egy darabot belőlem, amit már sosem fogok visszakapni. Ami nélkül már nem leszek újra egész. Valami megváltozott bennem. Talán a hit, ami eddig táplálta bennem a tüzet, most kialudt. Már nem tudom, hogy képes leszek e újra megnyitni valakinek a szívem, és ennyire lecsupaszitani magamat. Nem lesz még egy olyan, mint Ő. Aki engem látott, és szerette. Azt mondta szeret. Nem azért mert szép vagyok, vagy csinos. A lelkemet, a szívemet, a gondolataimat. És mégis itt hagyott. Elment, és csak a romok maradtak. Romok körülöttem, és bennem. Egy vesztes csata helyszínèn ragadtam, maradnom kell, mert ez az életem. Nem tudok elmenekülni, szembe kell néznem vele, pedig legszívesebben messzire futnek, olyan helyre, ahol senki nem lát, hall, és szól hozzám, csak én vagyok, és az a csöndes, nyári szellő, amit azon a délutánon éreztem vele a Duna partján. Ott fekudni a fűben, és nézni, ahogy a fák lombjai között attörik a fény, érezni, ahogy az a lágy szellő megsimogatta a bőrünket. Csak a fejünk ért össze, mégis úgy éreztem teljes testével beborít. Bár ott marahattunk volna örökre. Csak Ő és én, a fák és a szellő....b